Inkább horgolnak, mint horkolnak…

Tudjátok-e hogy horgolt ruhaanyagok legkorábbi leírását pont 200 éve az 1823-ban megjelent Penélopé holland magazinból ismerjük? És azt egyébként tudjátok, hogy ki volt Penelopé?

Odüsszeusz felesége Homérosz Odüsszeiájában, az asszonyi hűség megtestesítője, aki húsz éven át várakozott férjére, míg az végül hazatérhetett. Három éven át szőtte apósának, Láertésznek a halotti leplet – amit nappal szövött, éjszaka lebontotta. Így odázta el a válaszadást az őt zaklató számos kérőnek. Erre utal a mondás: Úgy készül, mint Pénelopé vászna

Eddig a monda… és a valóságban? Azt biztos nem mondhatjuk, hogy a harmadikosok vászna úgy készül, mint Penelopé vászna, mert néhány ügyes fürge kis kéz a horgolótűvel addig-addig bűvészkedett, míg meg nem tanulták Auguszta nénitől a horgolás alapjainak fortélyát… (hozzáteszem: csak úgy… mellékesen… )

De a legérdekesebb, - amiről egyébként idestova 30 éve papolok, -  hogy minden összefügg mindennel, és az életben mindennek van értelme: 1997-ben például a horgolást matematikai modellezésre is használták, méghozzá a hiperbolikus sík modellezésére… vagy például több tanulmány is foglalkozik a horgolás építészetben való felhasználásával.

De a legfontosabb: mint más kézimunka, ez is pozitívan hat az egészségre, csökkenti a stresszt, a szorongást. Gyerekeknél kifejezetten fejlesztőleg hat a kézügyességre, a figyelem fókuszálását, megosztását segíti. 

Bárhogy is van, figyelve a horgoló harmadikosokat, (Delbó Dia, Grőber Annabori, Hunya Boróka, Szabó Ági) egyre szebb dolgokat készítenek, az alapok elsajátításával egyre jobban bízzák magukat a saját fantáziájukra és alkotnak szabadon.

Végülis miért ne, hiszen nemcsak a fonal van a kezükben, hanem szükség esetén Auguszta néni elgurítja előttük Ariadné fonalát és ha belegabalyodnak, legfeljebb majd az a varázsfonal kivezeti őket a (fonal)labirintusból… 

Míg ők bóklásznak a fonalak és tűk között, addig mi gyönyörködjünk az elkészült munkáikat a képeken.

További fotókért kattintson a képre!

Képek: Kiss Auguszta 

Szöveg: Szabó Bea